Pedagógusainkat köszöntő beszédem 2010. június 4-én, a Felsőpakony Jövőjéért Egyesület, a Szülői Munkaközösség és a Szabó Magda Könyvtár és Közösségi Ház által rendezett Pedagógusnapi Ünnepségen

Kedves Vendégeink! Tisztelt Pedagógusok! Pontosabban: Szeretett Pedagógusaink!

Idén negyven éves leszek, s egy ilyen jeles alkalomra készülve, mint ez a pedagógus nap, természetesen akaratlanul is belenéz az ember a múltjába. Az egykori osztálytársak, barátok, barátnők, ismerősök, kollégák közül némelyek arca-neve már a feledés homályába veszik. Sokak emléke eltűnik az idő mély kútjában. De az általános iskolában az alsós tanítónénim neve és arca - Várhelyi Zsuzsa nénié - mindmáig előttem van. Mint ahogy a következő osztályfőnököm, Vali néni is örökre él bennem. Biztosak lehetnek benne, hogy azok a gyermekek, akik itt ma verseltek-zenéltek Önöknek, vagy akiket tanítottak, oktattak neveltek, majd tíz, húsz, negyven év múltán is ugyanígy fognak emlékezni Önökre, mint most én az egykori pedagógusaimra.

„Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?" - tette föl a kérdést egykor, szintén sorsfordító időkben, az egyik legnagyobb magyar író, költő s gondolkodó.

Tisztelt Ünneplő Pakonyiak! Kedves Barátaim!

Tényleg! Mit ér régi kor árnyai felé visszamerengni? Mit ér búslakodni, hajdan volt dicsőségünkön, s mit ér búslakodni a romokon, a veszteségeken, a puszta, gyomverte tájékon? Semmit biza! Tétlenül visszamerengni, ölbe tett kézzel búslakodni, ivókban sóhajtozni, másokra várva, mutogatva? Érdemes így élni?